"Azok a tetű magyarok"

Megint utaztam és volt szerencsém ismét nemzetközi kitekintésbe helyezni magamat. Ráadásul ez alkalommal is úgy alakult, hogy ahova mentem, csak egyedül képviseltem Magyarországot és magyar szót nem is hallottam egy hétig.
Csak hazafele a reptéri check in sorbanállásnál kezdtek megint megcsapni a magyar szófoszlányok. És mi volt az első jól kivehető mondat amit meghallottam? Egy deltás fiú megfordult és morcos arccal közölte a partnerével: "Jaj, olyan bunkók a magyarok."Nem tudom mi volt a kontextus, de valahogy jelentőségteljesnek tűnt a tény, hogy ezt hallottam meg először egy hét után az anyanyelvemen.

Aztán jövök haza, és a házunkban összefutok a szomszéd nénivel, mesélem neki, hogy késett a repülő meg egyebek, és pikk pakk őbelőle még nagyobb vehemenciával tört elő a mondat, hogy "jaj, már megint ezek a tetű magyarok". A kontextus végülis ebből a szempontból sem fontos, inkább az a lényeg, hogy hirtelen világossá vált előttem, hogy erősen él egy ilyen sztereotípia bennünk. Hogy a magyar bunkó, meg nem segít meg ilyen meg olyan. A múltkor is beszélgetek egy itt élő magyarul kicsit tudó külföldi barátommal, aki a boltban előreengedett egy fickót, aki meg rögtön odafordult hozzá, hogy "maga nem itt nőtt föl, ugye?". Mintha magyaroktól egy ilyen aprócska gesztus képtelenség lenne. Tehát van bennünk egy nagyon erős önutálat vagy sima negativizmus a saját nemzetünkkel szemben, akár felismerjük akár nem. Igazándiból érdekes lenne elgondolkodni, hogy miért is van ez így, de most inkább csak magamra koncentrálok.

A reptéri eset után egy kissé elelmélkedtem és rá kellett jönnöm, hogy igen, bennem is megvan ez, legalábbis olyan szinten, hogy ha külföldön magyar szót hallok, akkor amennyire lehet inkább igyekszem elleplezni, hogy én is innét való vagyok. Nem mentség, de sajnos úgy vagyok, hogy sokszor amikor magyar szót hallok, akkor már a hanghordozást is olyan negatívnak élem meg, hogy nincs kedvem megnyitni magamat. Tehát hirtelen ott a reptéren fel kellett ismernem, hogy bennem is munkál ez a rossz beidegződés.

Érdekes, hogy most a spanyoloknál jártam és ott már azáltal is befogadottnak éreztem magamat, hogy egy nyelvet beszéltem velük. Vagy ha bárhol láttam spanyolokat külföldön összefutni, akkor mindig rögtön a pillanatnyi barátkozást meg együttműködést láttam náluk. Persze biztos valahol ez is felszínes, csak érdekes, hogy mennyire más e tekintetben a hozzáállásuk. Félreértés ne essék, nem  kívánom őket isteníteni, biztos nekik is megvan a saját nemzeti sztereotípiájuk.

Csak érdekes, hogy nálunk ez az önutálat a legjellemzőbb. Pedig ez is ahimsza. Hogy szóval meg gondolattal  se bántok senkit, még magamat se. És ha a magyarokat általánosságban szidom, akkor azzal egyúttal magamat ócsárolom, hisz én is egy vagyok közülük. Ez a fajta önagresszió pedig nagyon ártalmas és sajnos nagyon is valós probléma kishazánkban.

Minden spirituális tanításban szerepel a gondolat, hogy először magadat kell megszeretni ahhoz, hogy másokat szerethess. Ez az első lépcső. Csak az önelfogadás és önszeretet után nyílhat meg az ember igazán mások felé. Csak akkor áramolhat át rajta keresztül a végtelen szeretet.

Na most amikor a magyarokat ócsároljuk, akkor az olyan mintha magunkat köpnénk szembe. Pedig a magyarok sem mások mint bármely más nemzet, itt is van minden, jó is meg rossz is, de arányában biztos vagyok benne, hogy legalább annyi jó van nálunk, köztünk mint máshol. De ha mindig csak ilyen negatív szuggesztiókkal terheljük a lelkünket , akkor azzá válunk, vagy másképpen azt hívjuk be az életünkbe valóságként, azt vonzzuk be, amire koncentráltunk. Tehát ha mindig csak a rosszat akarjuk meglátni saját fajtánkban, akkor azt is fogjuk megkapni. De ha el merjük hinni, hogy a magyar is jóravaló, akkor ezt fogjuk megtapasztalni. Megint nagy az egyéni felelősségünk. Ne bántsuk már mindig önmagunkat.

Olyan könnyű, nekem is, mindig elmenni és más nemzetek fiaival jól érezni magamat. Pedig ez itt is lehetséges. De csak akkor, ha nem utáljuk, hanem elfogadjuk önmagunkat. Nekem most ez volt a tegnapi nap legnagyobb tanulsága. És biztos vagyok benne, ha ezt is sikerül kigyomlálnom magamból, akkor még ennél is magasabb szinten leszek képes kapcsolódni bármely távoli nemzet fiához.

Ahimsa, ahimsa és ahima.