Yesterday I wrote in Hungarian, but I think this is worth making an English version too.
Previously, I started to discuss that yoga does not only start on the mat, it starts the moment you get out of your bed. It is a lifestyle, a state of being. This is also reflected in the system laid down by Patanjali the great saint, who compiled the unwritten rules of the yoga tradition in his Yoga Sutras. In this work he sets out the so called system of ashtanga yoga, or eight limbs of yoga (ashta-eight, anga-limb, branch). Without getting too much into the details, I just wanted to highlight that asana is only the third step and before that a yoga aspirant shall start with some moral rules.
To learn more details please visit: http://www.discover-yoga-online.com/ashtanga-yoga.html
The first rule is yama, things to avoid or social behaviour patterns, and the second rule is niyama, things to do or personal behaviour patterns. They seem like moral rules, somewhat reminding us of the Ten Commandments, but in fact these are rather suggestions to make your life happy and balanced. They are not requirements laid down by a god and sanctioned by punishment. If you don't follow them no devil will cook you in a pot in hell, maximum you will not realise your human potential in this life. By the way, this is why I like yoga philosophy so much, it treats you like an adult and wants you to understand scientific truths, wants you to KNOW not to believe blindly. You are not required to accept anything until you haven't tested it.
So, yamas:
*Ahimsa - abstain from violence
*Satya - refrain from telling a lie
*Asteya - refrain from stealing and cheating
*Brahmacharya - self constraint in sexual matters and moderation in all you do
*Aparigraha - non-attachment, abstain from greediness, envy, jealousy or unhealthy competitiveness
Niyamas:
* Sauca - purity
* Sauca - contentment
* Tapas- self-discipline
* Svadhyaya - Self study, or self knowledge
* Ishwara-Pranidhana - respect for the Divine
Ahimsa is the topic today, the fundamental rule of non-violance. This means of course that we do not even wish harm for anyone, not even by a thought. I have two questions though:
1. Why is it good for us if we follow this rule?
2. Does this rule have any active aspect too? To be honest, since I was a child I had difficulty learning in church that if they hit me I shall not hit back. Why not? Shall I accept all attacks so passively?
Why is it good then? Yoga philisophy starts from the point that all of us, human, animal and even the stones, the created environment around us (yes, even that has a soul according to yoga) is coming from the same absolute divine consciousness. We are like the flames on a stove, being fed all by the same gas pipe. We are impregnated by the same quality, same life-force, we are all the manifestations of the same universal consciousness whether we like it or not. Of course we have different potentials, and the expression of our consciouness has different possibilities, still we come from the same source. This theory parallels the Christian principle "love your neighbour as yourself", since if we are all the same, then hurting another means hurting yourself. For me this becomes clear through my own experience, that when I cause pain to someone, then I am aware that my conscience will trouble me. I hear already some of you saying, that yes, but some ardent criminals or the big wrong-doers do not suffer from this problem, in Hungarian we say that the skin on their face is thick enough to put up with anything.
Well, in Hungarian it is funny but the word for conscience(lelkiismeret) comprises of the word 'soul' (lélek). Actually the combination of the word soul (lélek)+knowledge (ismeret) gives the word conscience (lelkiismeret). In English, I see consciousness and conscience which seems to make the same play with the words. So I think it is even reflected in the language that since we all must have a soul, or consciousness, therefore our soul+knowledge or our conscience will sooner or later manifest. No one can avoid this. Even the worst criminals might cry out for a priest on their death bed, and the moment will come that you shall look into your mirror and face yourself, see yourself reflected in the Mirror of Your Self, your SOUL.
You cannot carry on with all that burden of your conscience. That is why it well worth it (yes, in our money oriented world this is the only argument commonly understandable) to practice ahimsa, to not to harm your own self.
And there is the other question: Shall ahimsa be always a case of abstention? I remember, when I was an adolescent following a sunday school education, this problem came up with the principle of Thou shall not kill. Then we concluded that if violence is necessary to protect a threatened life or our own, then intervention is even our obligation. Of course, if possible, you shall have recourse first to other means to avoid taking a life, but if there is no other option left, then it is of utmost importance to protect an inoccent life. Or, if I take a simple example from everyday life; how often does it happen that a drunkard or a bunch of silly teens start attacking or mocking someone on a train or a bus. And what is the common reaction? Everybody just stares and does nothing. That poor chap can be hit or just verbally insulted but the crowd around, even in case of only one assaulter, even if they are the CROWD, and the more should be the merrier, they will remain silent and im-POTENT. Although this should be a case of ahimsa too, really simple.
In such a situation, people could raise their voice and stand up. They could express that something wrong is going on here and we do not agree with that. And if you stand up this is in itself an invitation towards others to express themselves, to show themselves so that we like-minded people could come together. There is power in Unity, as it was suggested by the famous latin words on the battleships of the Austro-Hungarian Monarchy: Viribus Unitis (with united forces).
But this brave reaction, be it individual or stemming from it as a common action, to stand by someone or something, is mostly missing today. However, this is an essential aspect of ahimsa, namely that we do not allow dark forces to prosper and with peaceful means but we try to thwart their spread. Thich Nhat Hahn in his book on the Art of Power introduces this idea in the context of global politics and the challenge of ever growing agression, that as a human, especially as an awakened being, this is our task and duty to help to raise global consciouness. Nowadays, all is showing a tendency towards going further away from the Divine, forces of pulling down are dominant (in yogic terms all gets tamasic). Although all of us have the seed of potential to change it, just by doing our little "fair share". If you stand up to support universal values common to mankind, you will become a motivation for others. You will be a torch in the dark. And as the Bible says: "For where two or three come together in my name, there am I with them."(Matthew 18:20) And does a Christian need more than this? But even if you only consider Christ as a mighty source of energy, then even irrespective of your religion you can understand how powerful is collective support.
Stand up and raise your voice, take responsibilty for yourself and others, and help to lift human consciousness since this is the only way to create a change in the world.
2010. június 18., péntek
2010. június 17., csütörtök
Ahimsa - nem a totál passzivitás szabálya
Az ahimsa amint láttuk, a jóga első és legalapvetőbb tétele. A nem ártás szabálya. Vagyis ugye az a hozzáállás, hogy szándékosan még csak nem is kívánunk senkinek és semminek rosszat, és pláne hogy nem is tesszük meg.
De felmerül a kérdés, hogy először is miért jó ez nekünk?
Másodsorban azt szeretném megnézni, hogy van e aktív vonzata is ennek a yamanak, vagyis követendő magatartásmintának? Engem ugyanis már a kereszténységnél is mindig bosszantott az az elgondolás, hogy ha megütnek akkor ne üssek vissza? Mindent passzívan csak tűrni kell?
No tehát, először akkor az, hogy miért is követendő az ahimsa elve. A jógafilozófiai magyarázat abból indul ki, hogy tulajdonképpen mindannyian, ember, állat, de még a kő is (vagy ha jobban tetszik az általunk élettelennek tekintett környezetünk, igen a jóga szerint annak is van lelke!), tehát minden teremtett lény és dolog valójában ugyanannak az isteni abszolút tudatosságnak a megnyilvánulásai. Olyanok vagyunk mind mint egy gázrezsó lángnyelvei, mind ugyanabból a forrásból eredünk, lényegileg egyek vagyunk. Egy minőség, egy életenergia, egy tudatosság hat át mindannyiunkat akár tetszik akár nem. Persze ez mindenkiben más potenciállal jelenik meg, de végülis egy tőről fakadunk. És itt jön be az, ami teljesen összevág a keresztyén "szeresd felebarátodat mint tenmagadat" kitétellel, hogy ha mást bántunk, akkor tulajdonképpen magunkat bántjuk, hisz lényegét tekintve egyek vagyunk. Nekem ezt leginkább az a tapasztalás teszi kézzelfoghatóvá, hogy ha valakit igaztalanul megbántok, akkor tudom, hogy utána rettenetes lelkiismeretfurdalásom lesz. Persze már hallom a kommenteket, hogy de a bérgyilkos meg a nagyon nagy szélhámosok nem szenvednek ettől, meg hány olyan ember van akinek igenis van elég vastag bőre ahhoz, hogy minden leperegjen róla. Ezzel ellentétben, szerintem, mivel mindenkinek van lelke, és abból természetesen fakadóan Lelki-Ismerete (lélekről alkotott ismerete, mégha oly indirekten is), előbb vagy utóbb, de mindenkinek bele kell néznie abba a bizonyos tükörbe (a lélek tükrébe) és számot kell vetnie önmagával. Láttunk már nem egy olyan példát is, hogy az addig töretlenül elszánt és megrögzött gonosztevők a haláluk pillanatában mégiscsak valamilyen istenséghez kezdtek kiáltani megbocsátásért.
No hát ezért is "éri meg" (igen, sajnos úgy érzem manapság már csak ez a kissé anyagias megközelítés érthető) az ahimsa gyakorlása. Hogy végső soron ne ártsak önmagamnak, a saját lelkemnek se.
Ugyanakkor ott van a másik, a bevezetőben felvetett kérdés, hogy vajon az ahimsa csak passzív tartózkodást jelent az erőszaktól vagy lehet-e ennek aktív vonzata is? Emlékszem, amikor kamaszkoromban egyházi oktatásra jártam akkor ez a ne ölj parancsolat kapcsán úgy jött elő, hogy abban az esetben, ha az erőszak más vagy a saját életünknek a megóvásához lenne szükséges, akkor egyenesen kötelességünk lenne cselekedni. Persze azért ha lehet, ha van rá bármely mód, ne oltsunk ki egy másik életet, de ha tényleg nincs más mód, akkor fontosabb az ártatlan élet megóvása. Vagy például vegyünk egy egyszerű helyzetet a magyar valóságból. Hányszor előfordul az, hogy egy illuminált személy vagy kekec kamaszgyerekek elkezdenek valakibe belekötni a villamoson, buszon. És akkor mindenki csak áll és nem szól semmit. Bánthatják, alázhatják azt a szerencsétlent, mégis, akárcsak egy támadóval szemben is, de a tömeg, még ha tömeg is és tehetne valamit, valamiért mindig TEHET-etlen marad. Pedig ez is ahimsza, nagyon egyszerű.
Ilyenkor fel is lehetne szólalni. Bevállalni, hogy itt valami helytelen történik és azzal mi nem értünk egyet. És ha felállunk, akkor az egyben egy invitáció is lenne mások felé. Ezzel egyszersmind kinyújtanánk a "kezünket" a hasonló gondolkodásúak felé, hogy azok is megmutathassák magukat és egymásra találhassunk. Mert aztán egységben az erő, vagy ahogy a monarchia hajóin is ezt hirdette a felirat "Viribus unitis".
De ez nagyon hiányzik manapság, ez az egyéni és aztán abból fakadóan kollektív kiállás valami mellett. Pedig ez is nagyon fontos része az ahimszának, hogy nem hagyjuk elharapódzni a rontó erőket, hanem lehetőségeink szerint annak békés eszközökkel, de gátat vetünk. Thich Nhat Hahn az Erőről szóló könyvében (The art of Power) ezt úgy vezeti be a nagypolitika és a világban általánosan eluralkodó agresszió kapcsán, hogy emberként, pláne felébredt, az élet igazságára nyitott emberként kötelességünk és feladatunk az emberi tudatosság általános szinten való felemelése. Manapság minden lefele húzó, az istenitől eltávolodó tendenciákat mutat (vagy jógikusan szólva, tamaszikus). Ugyanakkor mindenkiben ott van a lehetőség, hogy a maga pici egyszerű részét felvállalva ezen megpróbáljon változtatni. Ha egy ember kiáll az egyetemes értékek mentén, akkor ez mások számára is motiváló lehet. És aztán ha összefognak, még a Biblia is leírja, hogy „Mert ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük” (Máté evangéliuma 18,20). És hívő ember számára kell ennél több? De pláne, ha Jézusra csak úgy gondolunk, mint egy hatalmas energiaforrásra, így aztán már vallástól függetlenül is bárki számára érthető, hogy mekkora energiatöbblettel bír a konstruktív kiállás.
Szólalj föl, vállalj felelősséget önmagadért és másokért, és emeld az emberi tudatosságot, mert csak így fordulhat meg a világ folyása.
De felmerül a kérdés, hogy először is miért jó ez nekünk?
Másodsorban azt szeretném megnézni, hogy van e aktív vonzata is ennek a yamanak, vagyis követendő magatartásmintának? Engem ugyanis már a kereszténységnél is mindig bosszantott az az elgondolás, hogy ha megütnek akkor ne üssek vissza? Mindent passzívan csak tűrni kell?
No tehát, először akkor az, hogy miért is követendő az ahimsa elve. A jógafilozófiai magyarázat abból indul ki, hogy tulajdonképpen mindannyian, ember, állat, de még a kő is (vagy ha jobban tetszik az általunk élettelennek tekintett környezetünk, igen a jóga szerint annak is van lelke!), tehát minden teremtett lény és dolog valójában ugyanannak az isteni abszolút tudatosságnak a megnyilvánulásai. Olyanok vagyunk mind mint egy gázrezsó lángnyelvei, mind ugyanabból a forrásból eredünk, lényegileg egyek vagyunk. Egy minőség, egy életenergia, egy tudatosság hat át mindannyiunkat akár tetszik akár nem. Persze ez mindenkiben más potenciállal jelenik meg, de végülis egy tőről fakadunk. És itt jön be az, ami teljesen összevág a keresztyén "szeresd felebarátodat mint tenmagadat" kitétellel, hogy ha mást bántunk, akkor tulajdonképpen magunkat bántjuk, hisz lényegét tekintve egyek vagyunk. Nekem ezt leginkább az a tapasztalás teszi kézzelfoghatóvá, hogy ha valakit igaztalanul megbántok, akkor tudom, hogy utána rettenetes lelkiismeretfurdalásom lesz. Persze már hallom a kommenteket, hogy de a bérgyilkos meg a nagyon nagy szélhámosok nem szenvednek ettől, meg hány olyan ember van akinek igenis van elég vastag bőre ahhoz, hogy minden leperegjen róla. Ezzel ellentétben, szerintem, mivel mindenkinek van lelke, és abból természetesen fakadóan Lelki-Ismerete (lélekről alkotott ismerete, mégha oly indirekten is), előbb vagy utóbb, de mindenkinek bele kell néznie abba a bizonyos tükörbe (a lélek tükrébe) és számot kell vetnie önmagával. Láttunk már nem egy olyan példát is, hogy az addig töretlenül elszánt és megrögzött gonosztevők a haláluk pillanatában mégiscsak valamilyen istenséghez kezdtek kiáltani megbocsátásért.
No hát ezért is "éri meg" (igen, sajnos úgy érzem manapság már csak ez a kissé anyagias megközelítés érthető) az ahimsa gyakorlása. Hogy végső soron ne ártsak önmagamnak, a saját lelkemnek se.
Ugyanakkor ott van a másik, a bevezetőben felvetett kérdés, hogy vajon az ahimsa csak passzív tartózkodást jelent az erőszaktól vagy lehet-e ennek aktív vonzata is? Emlékszem, amikor kamaszkoromban egyházi oktatásra jártam akkor ez a ne ölj parancsolat kapcsán úgy jött elő, hogy abban az esetben, ha az erőszak más vagy a saját életünknek a megóvásához lenne szükséges, akkor egyenesen kötelességünk lenne cselekedni. Persze azért ha lehet, ha van rá bármely mód, ne oltsunk ki egy másik életet, de ha tényleg nincs más mód, akkor fontosabb az ártatlan élet megóvása. Vagy például vegyünk egy egyszerű helyzetet a magyar valóságból. Hányszor előfordul az, hogy egy illuminált személy vagy kekec kamaszgyerekek elkezdenek valakibe belekötni a villamoson, buszon. És akkor mindenki csak áll és nem szól semmit. Bánthatják, alázhatják azt a szerencsétlent, mégis, akárcsak egy támadóval szemben is, de a tömeg, még ha tömeg is és tehetne valamit, valamiért mindig TEHET-etlen marad. Pedig ez is ahimsza, nagyon egyszerű.
Ilyenkor fel is lehetne szólalni. Bevállalni, hogy itt valami helytelen történik és azzal mi nem értünk egyet. És ha felállunk, akkor az egyben egy invitáció is lenne mások felé. Ezzel egyszersmind kinyújtanánk a "kezünket" a hasonló gondolkodásúak felé, hogy azok is megmutathassák magukat és egymásra találhassunk. Mert aztán egységben az erő, vagy ahogy a monarchia hajóin is ezt hirdette a felirat "Viribus unitis".
De ez nagyon hiányzik manapság, ez az egyéni és aztán abból fakadóan kollektív kiállás valami mellett. Pedig ez is nagyon fontos része az ahimszának, hogy nem hagyjuk elharapódzni a rontó erőket, hanem lehetőségeink szerint annak békés eszközökkel, de gátat vetünk. Thich Nhat Hahn az Erőről szóló könyvében (The art of Power) ezt úgy vezeti be a nagypolitika és a világban általánosan eluralkodó agresszió kapcsán, hogy emberként, pláne felébredt, az élet igazságára nyitott emberként kötelességünk és feladatunk az emberi tudatosság általános szinten való felemelése. Manapság minden lefele húzó, az istenitől eltávolodó tendenciákat mutat (vagy jógikusan szólva, tamaszikus). Ugyanakkor mindenkiben ott van a lehetőség, hogy a maga pici egyszerű részét felvállalva ezen megpróbáljon változtatni. Ha egy ember kiáll az egyetemes értékek mentén, akkor ez mások számára is motiváló lehet. És aztán ha összefognak, még a Biblia is leírja, hogy „Mert ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük” (Máté evangéliuma 18,20). És hívő ember számára kell ennél több? De pláne, ha Jézusra csak úgy gondolunk, mint egy hatalmas energiaforrásra, így aztán már vallástól függetlenül is bárki számára érthető, hogy mekkora energiatöbblettel bír a konstruktív kiállás.
Szólalj föl, vállalj felelősséget önmagadért és másokért, és emeld az emberi tudatosságot, mert csak így fordulhat meg a világ folyása.
2010. június 14., hétfő
Ahimsa beautiful butterfly
In India in the south I felt blissed every day by the beauty of the wonderful and giant butterflies colouring the air.
One day, I had a conversation with my yoga teacher in the garden, and someone was flying by. I, automatically raised my hand to protect my face; I have to admit, sometimes I am really afraid of such big "unidentified flying objects", outch especially if they make a bzzz sound. He looked at me with wonder and gave me a little speech on how we should love all the animals and plants around us, because that is also ahimsa, the first yama, non-violence. Why do we want to destroy always everything around us, and are hostile towards other creatures? And in that moment a nice butterfly landed on his head. He continued "You zee (he had a nice accent:), I love them, so they come to me." Later on he also explained that we never listen to nature, although it is not for nothing if an animal wants to come to you and to touch you. Everything has a message.
We continued talking, and then during two minutes another two butterflies landed on his wise head. I started laughing, "Are you practising some magic?", I did not want to beleive my eyes. But he said, "No magic, just emitting vibes of love towards them."
Some time later, another interesting thing happened still in his shala (yoga school). One morning we came out of meditation class. After that we could always have a free coconut on the corner and who would miss out on that. However, we got used to minimize our talk, to keep the stillness of our practice for a little longer. But I could not keep my mouth shut when I saw a real giant flying behind the back of my friend. It was the kind a collector could dream of. Wow, great size and a gracefully sculpted body, she was a black beauty with vibrant red stripes. My friend, after the deep focussing, was still in a different world, so slowly but surely she got the message and when she finally turned to see her visitor, she got really excited. Her pleasure was double, because she was trying out a new practice today. In her meditation she was trying to send love towards animals, and the first thing she thought of were butterflies:) Stunned by her efficiency, I asked her if she meditated on anything bigger, and she replied that yes on some lions too, so I looked around scared and that made her laugh.
In Rishikesh, in the guest house, we had a corner in the staircase where all flying things, even one day a little bird, were captured behind a huge glass window enticing them with the illusion of freedom but finally bringing about their slow death on the stone. Butterflies were over-represented in the deadly crowd, and I was heartbroken to see them finish their lives this way. Butterflies are not just amazing in shape and decoration, their whole life represents a wonderful transformation. Their story tells us about the possibility of getting rid of the worm-like coating, the ugly limitations and to flap wings and fly high. Although for them, that is only their genetic program, but for us it could be a great inspiration. So I felt obliged to save them wherever I could. I gently imprisoned them for a second between my palms and then walked out to the air and let them free.
At the end, what is the difference between a butterfly and me? We are both alive and manifestations of the same universal consciousness present in all living creatures.
But see what happened now. Last weekend I was working in our small vineyard adjusting the leaves and a butterfly, though much smaller than her Indian editions landed on my arm. The little visitor was not at all afraid, she was very enthusiastically licking my arm, and would not clear away for anything. I continued working with her on my arm for about 5 minutes. Then she moved but landed on my hand forcing me to stop work. "Contemplate me, will you?", I heard her suggestion. Suddenly, I remembered that how ardently I tried to catch these type of small guys when I was a kid. I always wanted to have a closer look at them, but when I touched them soon they died. Now I felt honoured by this little visitor who exposed herself so boldly and honestly to me.
Therefore today, when I saw a nice T-shirt in the shop, I could not resist. This is the one I am wearing while writing this post. Guess what's on it? Of course, a wonderfly.
One day, I had a conversation with my yoga teacher in the garden, and someone was flying by. I, automatically raised my hand to protect my face; I have to admit, sometimes I am really afraid of such big "unidentified flying objects", outch especially if they make a bzzz sound. He looked at me with wonder and gave me a little speech on how we should love all the animals and plants around us, because that is also ahimsa, the first yama, non-violence. Why do we want to destroy always everything around us, and are hostile towards other creatures? And in that moment a nice butterfly landed on his head. He continued "You zee (he had a nice accent:), I love them, so they come to me." Later on he also explained that we never listen to nature, although it is not for nothing if an animal wants to come to you and to touch you. Everything has a message.
We continued talking, and then during two minutes another two butterflies landed on his wise head. I started laughing, "Are you practising some magic?", I did not want to beleive my eyes. But he said, "No magic, just emitting vibes of love towards them."
Some time later, another interesting thing happened still in his shala (yoga school). One morning we came out of meditation class. After that we could always have a free coconut on the corner and who would miss out on that. However, we got used to minimize our talk, to keep the stillness of our practice for a little longer. But I could not keep my mouth shut when I saw a real giant flying behind the back of my friend. It was the kind a collector could dream of. Wow, great size and a gracefully sculpted body, she was a black beauty with vibrant red stripes. My friend, after the deep focussing, was still in a different world, so slowly but surely she got the message and when she finally turned to see her visitor, she got really excited. Her pleasure was double, because she was trying out a new practice today. In her meditation she was trying to send love towards animals, and the first thing she thought of were butterflies:) Stunned by her efficiency, I asked her if she meditated on anything bigger, and she replied that yes on some lions too, so I looked around scared and that made her laugh.
In Rishikesh, in the guest house, we had a corner in the staircase where all flying things, even one day a little bird, were captured behind a huge glass window enticing them with the illusion of freedom but finally bringing about their slow death on the stone. Butterflies were over-represented in the deadly crowd, and I was heartbroken to see them finish their lives this way. Butterflies are not just amazing in shape and decoration, their whole life represents a wonderful transformation. Their story tells us about the possibility of getting rid of the worm-like coating, the ugly limitations and to flap wings and fly high. Although for them, that is only their genetic program, but for us it could be a great inspiration. So I felt obliged to save them wherever I could. I gently imprisoned them for a second between my palms and then walked out to the air and let them free.
At the end, what is the difference between a butterfly and me? We are both alive and manifestations of the same universal consciousness present in all living creatures.
But see what happened now. Last weekend I was working in our small vineyard adjusting the leaves and a butterfly, though much smaller than her Indian editions landed on my arm. The little visitor was not at all afraid, she was very enthusiastically licking my arm, and would not clear away for anything. I continued working with her on my arm for about 5 minutes. Then she moved but landed on my hand forcing me to stop work. "Contemplate me, will you?", I heard her suggestion. Suddenly, I remembered that how ardently I tried to catch these type of small guys when I was a kid. I always wanted to have a closer look at them, but when I touched them soon they died. Now I felt honoured by this little visitor who exposed herself so boldly and honestly to me.
Therefore today, when I saw a nice T-shirt in the shop, I could not resist. This is the one I am wearing while writing this post. Guess what's on it? Of course, a wonderfly.
2010. június 12., szombat
Hab a tortán, megtalál a rokonlelked
Olyan érdekes, hogy a legtöbb spirituális tanítás valahol központi helyen tárgyalja a személyes felelősség kérdését. Ha úgy tetszik "mindenki a maga szerencséjének a kovácsa". Mindenki alapvetően felelős azért, hogy mi történik vele és a körülmények ugyan adottak, de mi magunk választjuk meg a külső helyzetekre adott válaszunkat. De a legfontosabb az a személyes munka, az önmagunkon való dolgozás, ami által nagyszerűbb emberré válhatunk. Amivé pedig válsz, amilyen energiamezőt kreálsz magad körül, olyan eseményeket fogsz bevonzani. Itt jön be a vonzás törvénye.
Most ennek egy érdekes vonatkozásával találkoztam, nevezetesen a lélektárs vagy rokonlélek megtalálása téma kapcsán. Néha hallom otthonról a nógatást, hogy miért nem forgok mindenfelé, mert különben, hogy fogok rátalálni az igazira. De valahogy nekem már egy ideje az a megérzésem, hogy ha valakinek jönnie kell az életembe, akkor az úgy is meg fog találni, ha egy szobában kuksolok. Maximum tűzoltó lesz az illető és éppen úgy találunk egymásra, hogy kitör a tűz a házban. Ja persze, most gondolom jópáran azt gondolják, hogy tök hülye vagyok, de nem érdekel. Egyszer próbálkoztam ismerkedéssel szervezett keretek között, de semmi értelmes nem fakadt belőle. Sok elkeseredett lány meg fiú csak gyorsan már akar magának találni valakit, akivel majd biztos boldog lesz.
De hát ne mástól várd, hanem elsősorban magadtól. Először válj azzá, aki alkalmas lesz a kapcsolatra, aki megbékélt önmagával, aki megtalálta az útját. Járj az utadon lelkesedéssel, légy nyitott és boldog önmagadban és a szerelem is rád talál.
Most ennek egy érdekes vonatkozásával találkoztam, nevezetesen a lélektárs vagy rokonlélek megtalálása téma kapcsán. Néha hallom otthonról a nógatást, hogy miért nem forgok mindenfelé, mert különben, hogy fogok rátalálni az igazira. De valahogy nekem már egy ideje az a megérzésem, hogy ha valakinek jönnie kell az életembe, akkor az úgy is meg fog találni, ha egy szobában kuksolok. Maximum tűzoltó lesz az illető és éppen úgy találunk egymásra, hogy kitör a tűz a házban. Ja persze, most gondolom jópáran azt gondolják, hogy tök hülye vagyok, de nem érdekel. Egyszer próbálkoztam ismerkedéssel szervezett keretek között, de semmi értelmes nem fakadt belőle. Sok elkeseredett lány meg fiú csak gyorsan már akar magának találni valakit, akivel majd biztos boldog lesz.
De hát ne mástól várd, hanem elsősorban magadtól. Először válj azzá, aki alkalmas lesz a kapcsolatra, aki megbékélt önmagával, aki megtalálta az útját. Járj az utadon lelkesedéssel, légy nyitott és boldog önmagadban és a szerelem is rád talál.
2010. június 9., szerda
Végre meleg van, de már megint morgunk - yamak, niyamak
Annyi ideig volt már tél, hogy mindenki szenvedett tőle. A tavasz szinte kimaradt, de most két napja itt a kánikula. És hát persze, hogy akik eddig a hidegre panaszkodtak azok most ugyanezt folytatják, csak a melegre hivatkozva. Jajjj, de nehéz hogy mindenkinek jó legyen.
És akkor most hogy jön ehhez a jóga? Csak éppen eszembe jutott a raja jóga nyolc lépcsője (ashtanga), talán majd egyszer ezt is bővebben kifejtem. De most itt csak egyelőre legyen annyi elég, hogy a tradíció szerint a jóga nem ott kezdődik, hogy elkezdünk egyre drágábbért jógaórákra járni és ott jól megnyújtjuk magunkat. Nem, ez sorrendben csak a harmadik. Már nem a drága jóga, hanem az ászanázás:) No, de látom mégiscsak egyszerűbb lesz, ha gyorsan idebiggyesztem a 8 lépcsőt (ashta-nyolc, anga-ág vagy fokozat, lépcső, tehát az astanga nemcsak egy modern irányzat, hanem alapvetően a Patanjali által lefektetett rendszer szankszrit neve):
1. yama - amitől tartózkodni kell
2. niyama - amit követni kellene
3. asana - pózok, lényegük, hogy elérjük a sthiram sukham asanam állapotot, vagyis magyarul egy "stabil és kényelmes testhelyzetet", vagyis tulajdonképpen, hogy megtanuljunk ülni előkészítve magunkat a meditálásra
4. pranayama - nem, nem légzéskontroll! az egy buta félrefordítás. Jaj, erről külön bejegyzést kell majd írnom, de röviden csak annyit, hogy a prána tulajdonképpen az életenergia ami kitölti a fizikai testünket és ami a halállal elszáll. Prana+ayaama (nem pedig yama, ami valóban kontrollt jelent!) pedig annyit tesz, hogy ennek az energiának az időben és térben történő megnyújtásáról, kiterjesztéséről, vagy csökkentéséről van szó. Másképpen fogalmazva a pranayama segítségével a gyakorló megtanulhatja, hogy az emberi kereteit, a fizikumát kitöltő energiákat miként lehet aktiválni és szabályozni és ezáltal finoman érzékennyé válhat a kozmoszban és az önmagában megjelenő magasabb szintű energiákra.
5. pratyahara - az érzékszervek visszavonása, befele fordulás, a külső zavaró tényezők kizárása
6. dharana - koncentráció, a figyelem összpontosítása
7. dhyana - meditáció, vagyis amikor az előbbi koncentrációt minden zavaró gondolat felbukkanása nélkül fent tudjuk tartani
8. samadhi - a leírhatatlan csoda, amikor rátalálunk és egyesülünk a bennünk lévő istenivel, a valódi yoga, vagyis egyesülés.
No, így első nekifutásra nem is rossz. Én szeretem felfedezni a dolgokban a logikát és ez itt nagyon egyszerű. Nos tehát az első két pont úgymond erkölcsi szabályok, vagy inkább mondjuk úgy, hogy olyan ősi megfigyeléseken alapuló javasolt magatartásformák, amelyek az embert természetesen a boldogsághoz vezetik. Tehát nem vallási dörgedelmek, hanem szó szerint Mentál és Higiénés előírások. (Persze biztos nem véletlen, hogy nagyon hasonló ehhez a rendszerhez a tízparancsolat szövege is. Csak itt a megszegésükért nem fog minket tüzes villával döfödni az ördög a pokolban, maximum nem érjük el az emberi potenciálunk csúcsát. Ezért is mennyivel szimpatikusabb nekem a jóga, mint a vallások.)
A 3. és 4. pontok praktikus mindennapi gyakorlatsorokra utalnak, míg az 5-7. pontok a belső történésekre és a figyelmünk megedzésére vonatkoznak. Az utolsó pont pedig a csúcs, de hát erről végképp nehéz írni, hisz Patanjali is itt teszi le a "tollat", mert elmondhatatlan az a csoda, amit tapasztal.
No, de akkor vissza a melegre meg a yamakra és niyamakra. Megint előbb egy gyors összefoglalás.
Yamak:
Mindig ezzel a sok nyavalygással tulajdonképpen annyi energiát fogyasztunk el. Ha más nincs, akinek panaszkodjunk, akkor is legalább magunkban általában sóhajtunk, vagy netalántán befele vagy félig hangosan még káromkodunk is egyet. Csak elég, ha az ember egy kicsit is magára figyel (negyedik niyama, öntanulmányozásnak is jó:) és megérezhető, hogy mennyi energia megy el. Ahogy kimondtuk a káromkodást, sokan azt mondják, hogy megkönnyebbülnek, de valójában ezzel csak növelték maguk körül a feszültséget. Még állítólag aurafotózással azt is kimutatták, hogy a bosszankodó, sóhajtozó vagy káromkodó, egyszóval az elégedetlen ember aurája megváltozik. De hát ehhez nem kell nagy tudomány, magunk is érezzük, hogyha valakinek így "elrobban az agya" vagy csak simán sopánkodik, akkor természetesen menekülni kívánunk a közeléből.
Így hát hasznosabb a megelégedés, mindig azzal ami éppen van. Ez egyszerre abban is segít, hogy a jelen pillanatot megéljük, annak minden ajándékát elfogadjuk.
De hát a napsütésráadásul nagyon jó, és energizáló, élvezzük hát minden áldását.
Én meg most végképp nagyon meg vagyok elégedve, hogy végülis csak sikerült egy bejegyzésben viszonylag tömören összefoglalni a jóga nyolc lépcsőjét. Santoshhhhaa!!!!
És akkor most hogy jön ehhez a jóga? Csak éppen eszembe jutott a raja jóga nyolc lépcsője (ashtanga), talán majd egyszer ezt is bővebben kifejtem. De most itt csak egyelőre legyen annyi elég, hogy a tradíció szerint a jóga nem ott kezdődik, hogy elkezdünk egyre drágábbért jógaórákra járni és ott jól megnyújtjuk magunkat. Nem, ez sorrendben csak a harmadik. Már nem a drága jóga, hanem az ászanázás:) No, de látom mégiscsak egyszerűbb lesz, ha gyorsan idebiggyesztem a 8 lépcsőt (ashta-nyolc, anga-ág vagy fokozat, lépcső, tehát az astanga nemcsak egy modern irányzat, hanem alapvetően a Patanjali által lefektetett rendszer szankszrit neve):
1. yama - amitől tartózkodni kell
2. niyama - amit követni kellene
3. asana - pózok, lényegük, hogy elérjük a sthiram sukham asanam állapotot, vagyis magyarul egy "stabil és kényelmes testhelyzetet", vagyis tulajdonképpen, hogy megtanuljunk ülni előkészítve magunkat a meditálásra
4. pranayama - nem, nem légzéskontroll! az egy buta félrefordítás. Jaj, erről külön bejegyzést kell majd írnom, de röviden csak annyit, hogy a prána tulajdonképpen az életenergia ami kitölti a fizikai testünket és ami a halállal elszáll. Prana+ayaama (nem pedig yama, ami valóban kontrollt jelent!) pedig annyit tesz, hogy ennek az energiának az időben és térben történő megnyújtásáról, kiterjesztéséről, vagy csökkentéséről van szó. Másképpen fogalmazva a pranayama segítségével a gyakorló megtanulhatja, hogy az emberi kereteit, a fizikumát kitöltő energiákat miként lehet aktiválni és szabályozni és ezáltal finoman érzékennyé válhat a kozmoszban és az önmagában megjelenő magasabb szintű energiákra.
5. pratyahara - az érzékszervek visszavonása, befele fordulás, a külső zavaró tényezők kizárása
6. dharana - koncentráció, a figyelem összpontosítása
7. dhyana - meditáció, vagyis amikor az előbbi koncentrációt minden zavaró gondolat felbukkanása nélkül fent tudjuk tartani
8. samadhi - a leírhatatlan csoda, amikor rátalálunk és egyesülünk a bennünk lévő istenivel, a valódi yoga, vagyis egyesülés.
No, így első nekifutásra nem is rossz. Én szeretem felfedezni a dolgokban a logikát és ez itt nagyon egyszerű. Nos tehát az első két pont úgymond erkölcsi szabályok, vagy inkább mondjuk úgy, hogy olyan ősi megfigyeléseken alapuló javasolt magatartásformák, amelyek az embert természetesen a boldogsághoz vezetik. Tehát nem vallási dörgedelmek, hanem szó szerint Mentál és Higiénés előírások. (Persze biztos nem véletlen, hogy nagyon hasonló ehhez a rendszerhez a tízparancsolat szövege is. Csak itt a megszegésükért nem fog minket tüzes villával döfödni az ördög a pokolban, maximum nem érjük el az emberi potenciálunk csúcsát. Ezért is mennyivel szimpatikusabb nekem a jóga, mint a vallások.)
A 3. és 4. pontok praktikus mindennapi gyakorlatsorokra utalnak, míg az 5-7. pontok a belső történésekre és a figyelmünk megedzésére vonatkoznak. Az utolsó pont pedig a csúcs, de hát erről végképp nehéz írni, hisz Patanjali is itt teszi le a "tollat", mert elmondhatatlan az a csoda, amit tapasztal.
No, de akkor vissza a melegre meg a yamakra és niyamakra. Megint előbb egy gyors összefoglalás.
Yamak:
- ahimsa - erőszakmentesség, az élet bántalmazásának minden formájától való tartózkodás
- satya - igazmondás, vagyis tartózkodás a hamisságtól
- asteya - a lopástól való tartózkodás
- brahmacharya - érzékiségtől való tartózkodás
- aparigraha - nem kötődés, vagyis a mohóság, sóvárság kerülése
- sauca - tisztaság
- santosha - megelégedés
- tapas - önfegyelmezés
- svadhyaya - öntanulmányozás
- ishwara pranidhana - az Isteni tisztelete
Mindig ezzel a sok nyavalygással tulajdonképpen annyi energiát fogyasztunk el. Ha más nincs, akinek panaszkodjunk, akkor is legalább magunkban általában sóhajtunk, vagy netalántán befele vagy félig hangosan még káromkodunk is egyet. Csak elég, ha az ember egy kicsit is magára figyel (negyedik niyama, öntanulmányozásnak is jó:) és megérezhető, hogy mennyi energia megy el. Ahogy kimondtuk a káromkodást, sokan azt mondják, hogy megkönnyebbülnek, de valójában ezzel csak növelték maguk körül a feszültséget. Még állítólag aurafotózással azt is kimutatták, hogy a bosszankodó, sóhajtozó vagy káromkodó, egyszóval az elégedetlen ember aurája megváltozik. De hát ehhez nem kell nagy tudomány, magunk is érezzük, hogyha valakinek így "elrobban az agya" vagy csak simán sopánkodik, akkor természetesen menekülni kívánunk a közeléből.
Így hát hasznosabb a megelégedés, mindig azzal ami éppen van. Ez egyszerre abban is segít, hogy a jelen pillanatot megéljük, annak minden ajándékát elfogadjuk.
De hát a napsütésráadásul nagyon jó, és energizáló, élvezzük hát minden áldását.
Én meg most végképp nagyon meg vagyok elégedve, hogy végülis csak sikerült egy bejegyzésben viszonylag tömören összefoglalni a jóga nyolc lépcsőjét. Santoshhhhaa!!!!
2010. június 8., kedd
Listen to your body
Arrghh, today I wanted to write in Hungarian, but my keyboard does not want to change to HU, even if I press it a hundred times. Well then, let it be, I go with the flow and write in English. Anyways, it is so good that I am not limited by language;) But the next post will be for sure in my beautiful mother tongue, I promise.
So, what happened today? For about two weeks by now (well with a week of total interruption due to travel) I am doing every morning my two hours routine, the Acro yoga sequence. This is quite a hard sequence combining very dynamic movements with harder asanas and many inversions. Actually this is quite a strenuous exercise in itself but now I am only doing it to prepare for a workhop, I want to be in a real good shape for that. But honestly, it was terribly hard the first week, the second getting better, but by now, also probably because of the climate change here (switching from frozen to boiled) my body just could not take it any more. Yesterday I still did it, I am a tough girl and once I have my will focused on something I will definitely do it, but I could feel the tiredness afterwards. Then my body sought for a 40 minutes meditation.
However, today, there was a rebellion. My body was not stiff or anything like that but it was protesting: "I want something lighter and more calming, you gave me too much heat and adrenalin these last days". So, I decided that I will do the good old sequence of my second teacher in Mysore. That one of Venkatesh. He himself was a pure horror while there, making every yoga class a terrible experience with all his discouraging and punishing words, but I still like his sequence. Oh yeah, I know, I am a yoga monster. It is a sequence that can be done more slowly, peacefully, but if you do it faster or hold it longer it is a real tough pussy. I also decided that today I don't need music. Oh yes, now I confessed, sometimes I do use music too. I think on certain days when there is no sun, sun salutation is more efficient if you back it up with some sun tickling wibes too. In my opinion, there is nothing wrong with that, also depending of course on the music, but I only use instrumental soothing tracks.
But on this beautiful sunny and warm tuesday which was already like a gift, I decided that I need no support. It is enough if I totally listen to my body while doing this restorative sequence. I did all in 90 minutes, holding most of the asanas for about 10 breaths, some, which felt better that way, longer. Especially karnapidasana, that is the one when you came up to shoulderstand and then put your legs behind your head on the ground (halasana) and then bend your knees and place them by the ear. This is one of my favourite asanas. Karna means ears and pida means pain, discomfort or pressure. Basically, the name suggest that in this pose you block your ears, and helped by this pose, you will block out the outer noises, and will naturally start focussing on your inner happenings. This is one of the reasons why I love it. I am turning inwards, hear my breath almost from the "inside" and this pose gives a fantastic stretch to my back. Especially, when I used to work in an office and sat for the whole day slouching, then when practising this asana my back wanted to break. Yes, it might be painful, but just wait a little bit, "you are not going to die" my lovely Venkatesh would say in his nice tone, but this is somewhat right. I would certainly try to encourage students in a different manner, but the idea is still correct. Try to tolerate your pain and you will see how after a little while your body gives in, starts to relax more, and the stretching will become more pleasant. This is just a wonderful exercise to iron out your spine and to get rid of middle back and shoulderblade muscle pain very quickly. It always works for me.
On the other hand, it also gives relief to your heart. That is why we do it at the end of the sequence. So your body gets prepared for final relaxation. I also did some easy pranayama afterwards, and then again a longer meditation. It was sooooo soothing and I felt really like someone who just got up from bed again.
I am generally someone with a lot of energy and vitality, but when my body says I have to take a break/take it easier, I have to follow that advice. I learned that very well, because in India this was totally indispensible. I had to take care of myself in every moment otherwise I could have easily got an injury doing so much yoga, even twice a day in certain periods. But I always monitored myself, stretched and worked my body with awareness, therefore no injury in six months;)
Although, this listening also applies to many things, not just to yoga. In your everyday activities, if your eyes get tired, or your head, or you need to jump or walk or sit, just try to listen to these small signals and then act accordingly. This is not pampering yourself, this is necessary. Our body is a very intelligent system, sometimes more intelligent than us. Never miss a chance to take its advice, it will only be to your benefit.
So, what happened today? For about two weeks by now (well with a week of total interruption due to travel) I am doing every morning my two hours routine, the Acro yoga sequence. This is quite a hard sequence combining very dynamic movements with harder asanas and many inversions. Actually this is quite a strenuous exercise in itself but now I am only doing it to prepare for a workhop, I want to be in a real good shape for that. But honestly, it was terribly hard the first week, the second getting better, but by now, also probably because of the climate change here (switching from frozen to boiled) my body just could not take it any more. Yesterday I still did it, I am a tough girl and once I have my will focused on something I will definitely do it, but I could feel the tiredness afterwards. Then my body sought for a 40 minutes meditation.
However, today, there was a rebellion. My body was not stiff or anything like that but it was protesting: "I want something lighter and more calming, you gave me too much heat and adrenalin these last days". So, I decided that I will do the good old sequence of my second teacher in Mysore. That one of Venkatesh. He himself was a pure horror while there, making every yoga class a terrible experience with all his discouraging and punishing words, but I still like his sequence. Oh yeah, I know, I am a yoga monster. It is a sequence that can be done more slowly, peacefully, but if you do it faster or hold it longer it is a real tough pussy. I also decided that today I don't need music. Oh yes, now I confessed, sometimes I do use music too. I think on certain days when there is no sun, sun salutation is more efficient if you back it up with some sun tickling wibes too. In my opinion, there is nothing wrong with that, also depending of course on the music, but I only use instrumental soothing tracks.
But on this beautiful sunny and warm tuesday which was already like a gift, I decided that I need no support. It is enough if I totally listen to my body while doing this restorative sequence. I did all in 90 minutes, holding most of the asanas for about 10 breaths, some, which felt better that way, longer. Especially karnapidasana, that is the one when you came up to shoulderstand and then put your legs behind your head on the ground (halasana) and then bend your knees and place them by the ear. This is one of my favourite asanas. Karna means ears and pida means pain, discomfort or pressure. Basically, the name suggest that in this pose you block your ears, and helped by this pose, you will block out the outer noises, and will naturally start focussing on your inner happenings. This is one of the reasons why I love it. I am turning inwards, hear my breath almost from the "inside" and this pose gives a fantastic stretch to my back. Especially, when I used to work in an office and sat for the whole day slouching, then when practising this asana my back wanted to break. Yes, it might be painful, but just wait a little bit, "you are not going to die" my lovely Venkatesh would say in his nice tone, but this is somewhat right. I would certainly try to encourage students in a different manner, but the idea is still correct. Try to tolerate your pain and you will see how after a little while your body gives in, starts to relax more, and the stretching will become more pleasant. This is just a wonderful exercise to iron out your spine and to get rid of middle back and shoulderblade muscle pain very quickly. It always works for me.
On the other hand, it also gives relief to your heart. That is why we do it at the end of the sequence. So your body gets prepared for final relaxation. I also did some easy pranayama afterwards, and then again a longer meditation. It was sooooo soothing and I felt really like someone who just got up from bed again.
I am generally someone with a lot of energy and vitality, but when my body says I have to take a break/take it easier, I have to follow that advice. I learned that very well, because in India this was totally indispensible. I had to take care of myself in every moment otherwise I could have easily got an injury doing so much yoga, even twice a day in certain periods. But I always monitored myself, stretched and worked my body with awareness, therefore no injury in six months;)
2010. június 5., szombat
Wow, check what I found on Yoga Journal right after completing my post.;)
...and my favourite Thich Nhat Hanh is also reffered to in that article, so wonderful, what a "Coincidence":)))
http://www.yogajournal.com/practice/773
http://www.yogajournal.com/practice/773
Open to the world, I am walking aware on earth
The reason behind this blog is the wish to share my joy over finding my path, and to tell about my experiences and insights to anyone interested. I want to inspire and provoke. I think this is really important, this sharing and influencing, since this way people can touch each other's heart and soul, and see that they are not alone in their spiritual quest.
I find peace and joy in my yoga path, which is a wonderful scientific way of exploring and expanding your human potential. Yoga is not just a set of funky exercises but it is a state of being, a way to wholeness, and a very pure and healthy lifestyle.
The story I wanted to share today dates back to last week, when I was in Poland participating in a theatre festival. The worskhops were absolutely not classical, every teacher tried to give us a totally new concept of theatre which is more based on active participation and interaction of the audience. I tell this, because I just wanted to highlight that the majority of participants were very open-minded, adventurous souls.
The last day of the festival we had to do our performances, it was really great fun, they were going on since five till the evening, and the last one before dinner was a performance by the dancer group. Quite unexpectedly, they did not prepare anything in particular, but their teacher, a fellow Hungarian;), decided to invite everybody to their last exercise. The whole worskhop was about "sensing the space" around yourself, and she announced the last exercise as follows: "You are invited to walk with us from this wall to the next (approximately 30 meters of distance) during 40 minutes. You cannot change direction, you always have to face forward, and you have to move as slowly as you can. At the end of the 40 minutes there will be a sign, but you may continue. If you wish to participate, then please lign up with us, otherwise please keep to the side."
To be honest, it was quite a challenging invitation, people were already quite tired after an intense week and the performances of that day, so I could hear many people saying, "40 minutes, no way!".
But this is exactly the moment when I got excited. For the whole week I could not do any yoga, just no time and space, was confined to my mental exercises, but even those were hard to realise, since on the other hand, happily enough, I was constantly surrounded by friends. But this exercise just seemed nothing more than a perfect opportunity to try walking meditation that I have never done before. So I joined the few and we started the walk.
We were there standing shoulder to shoulder, given full attention by the gazing crowds. After about two minutes I had to take a step forward and come to the lead, that is my nature, I must be an individualist. There, enjoying more space around me I could really start my walk. At the beginning my legs were trembling as slowly I was lifting my limb off the floor and were trying to put it back down. Such an easy move, yet with this much attention I was realising how hard this can be. In ordinary life, we just move too fast, in a robotic manner, we don't even pay attention to these basic functions. However, the way you move, walk, run, sit can tell a lot about you. I could feel how much tension I had in my body. Slowly I was trying to release all stiffness and move more and more smoothly. As I relaxed, after around 20-25 minutes my walk became softer, more harmonious, and I started to feel the relaxation in all my other body parts. As I totally opened my senses to focus only on my bodily responses, I slightly started to experience some energies. As I was approaching my leg to the floor I could feel a magnetic, warm pull, and as I was lifting it off I was up in the air again, taking total responsibilty again for my own steps. This nice sequence was just repeating itself and I was on my way, looking in one direction, going towards the same goal with a dozen others. This group energy was tangible and it helped me to continue with zest.
But of course some challenges were still present. When I thought, I am fine now, and relaxed, I switched off my intense focus for a second, a set of thoughts came immediately, and I had to see the consequences: at the next step while in the air, I lost my balance, and almost fell over my own feet. To avoid further distraction which could hinder my nice walking, I had to double my concentration efforts. From my side, then I was ok, but then even bigger distractions came. Some outsiders were walking through the space, well, it was still public space, the street, facing us and going the opposite direction. The disturbance varied from loud talks to people walking too fast when passing by us. In this latter situation, I was afraid that someone slaloming around me with such reckless energies will push me and I might even fall. It required really a lot of focus to stay calm.
I started my walk with folded arms behind my back, it just seemed easier for me. But by the last third of the journey, I could feel that my hands got tingling and they slowly started to liberate themselves. It was an interesting feeling, since I did not control it, but my arms, after they opened up themselves, gradually and with a very continuous fluid movement started to come forth and then stopped by the side of my body. Now I started feeling a sort of field around me and lots of subtle vibrations. It was wonderful, but then the biggest challenge arrived. Some kids turned up on the corner of the street, and they were mocking us. True, I can understand that we looked rather strange, and these little guys perceived us like some walking zombies. But like in the case of the other passers-by, somehow I could not understand, why did not they respect us? We had a bunch of our "audience" following us with silent contemplation, and the whole event was so solemn. The concentrated focus of the participants had a very powerful aspect in my opinion. But I had to learn to expect no understanding "on the way". Yet, this should not annoy you, just get prepared for it.
Finally, time was over, and we did not even reach to the other wall. None of us. But that was not the point. The point was the journey itself. My friend stayed all the way at the beginning completing only a 5 meter distance. But she was so sweet, she was wondering loudly: "I cannot beleive it was 40 minutes, it seemed only 10. I wanted more."
Oh, yes, being present is like this, you enjoy it and time is not a matter anymore.
Hard to explain why, but at the end, many of us remained silent for a couple of minutes, and I naturally had to grab the hands of the person next to me, our energies were just flowing (oh, my Reiki hands were totally activated), and then we hugged. Somehow it seemed we are not all that different, we were one and united.
2010. június 3., csütörtök
Nehéz elhinni, nehéz hinni
Mostanában Paramhansa Jogananda, Egy jógi életrajza c. könyvét olvasgatom.
Számomra már az is érdekes, hogy hogy került ez a könyv a birtokomba. Még Goában egyik nap betértem a könyvesboltba, már említettem, hogy Indiában ez volt az egyik legkedvesebb hobbim, és a használt könyvek között ott volt ez a kis kék vastag könyv, mindössze néhány rupiért. Nem tudom megmagyarázni, de valahogy vonzott magához ez a kissé megviselt könyv, és amint kézbe vettem, tudtam hogy e nélkül nem mehetek tovább. Valahogy a borító gyűröttsége, meg az hogy az oldalak olyan könnyen pördültek benne, méltón egy már rendszeresen forgatott könyvhöz, mind mind azt jelezték nekem, hogy ezt már valaki más, vagy mások is érdeklődéssel falták. És hát az oly remek intuícióm ezúttal sem csalt meg, azóta is mindenkinek csak ajánlani tudom a könyvet, elképesztően érdekes. Én angolul olvasom, de biztos megjelent már magyarul is.
Az egész könyv tele van szinte hihetetlen parafenomén jelenségekkel meg mesébe illő történetekkel. De az egészben az a legviccesebb, hogy mindez valójában megtörtént. Nekem annyira hiteles az író modern stílusa meg elfogulatlan és egészen nyugatiasan kritikus elbeszélései, hogy még ha egyes részeket meghökkentőnek tartok is, egyszerűen próbálom magam minél inkább megnyitni, és elfogadni, hogy miért is ne, végülis így is eshetett.
Az a legcsodálatosabb az egészben, hogy a lapokról lerí Jogananda határtalan hite, ami gyerekkorától már annyi mindenben kisegítette. Most csak röviden leírnám itt az egyik történetet. Jogananda bátyja jóval idősebb volt fiatalabb testvérénél és mindig próbálta józan észre téríteni "vakbuzgó" öcsikéjét meg eltántorítani attól a jógi-szent ember életmódtól, amit Jogananda már zsenge kora óta maga elé célul tűzött ki. Amikor Jogananda 18 éves lett és érettségi után bejelentette hogy nem kíván ostoba időpocsékolásként továbbtanulni, bátyja nagyon cinikusan felvázolta előtte, hogy noha eddig szerencsésen megsegítette az élet, de mi lesz, ha majd egyszer a "láthatatlan tenyérbe" kell néznie kenyérért, vagy mi lesz, ha koldusbotra jut?
No erre meg Jogananda felhördült, hogy ő aztán sose jutna koldusbotra, mert hisz abban hogy az Isten gondoskodik az övéiről és így ő csak az Istentől akar függeni, nem pedig akárki járókelő jóakaratától. Tehát nagy szükségben sem koldulna, hiszen az az Istenbe vetett hitét kérdőjelezné meg. No erre meg a bátyja kitalált neki meg a hasonló korú siheder barátjának egy fogadást tesztelendő ezt a hatalmas isteni potenciált. A feladat abból állt, hogy Joganandának a barátjával együtt minden pénz nélkül meg kell járniuk Brindavant, ahol nem mulaszthatnak el egy rendes étkezést sem, nem koldulhatnak illetve nem fedhetik fel a fogadás jellegét senki előtt, meg kell nézniük a város nevezetességeit és éjjelre meg vissza kell érniük a családi házba Agrába. A bátyja finanszírozta az odaútjukat, de a többiről maguknak kellett gondoskodniuk. A fogadás tétje pedig az volt, hogy ha sikerül minden szabályt betartva éjjel előtt hazaérniük, akkor a bátyja lesz Jogananda első tanítványa. Ez nagy tét volt, hiszen a klasszikus indiai családban a legidősebb fiú rangja megkérdőjelezhetetlen volt.
No most a részleteket meghagyva a könyvet elolvasni kívánóknak, a hogyan helyett álljon itt csak bizonyságul annyi, hogy valóban csodálatos véletlenek (!?!) sorozataként, de Jogananda természetesen megnyerte a fogadást. A barátjával ellentétben, akit az út során végig kétségek gyötörtek, ő rendületlen és töretlen hittel vett minden akadályt és határtalan bizalommal. Végül pedig eredménnyel is járt.
Most mondhatjuk, hogy ez biztos csak mese, de amint a bevezetőben említettem, szerintem abszolút nem az. Sőt az egészet tulajdonképpen azért meséltem el, hogy a spirituális úton az egyik első fontos lépcső az kell, hogy legyen hogy az ember bízzon. Nem is csak Istenben, hanem leginkább magában. A mondás is azt tartja, "Segíts magadon, az Isten is megsegít". A korábbiakban is volt szó róla, hogy mennyire nagy átformáló ereje van a gondolatoknak, de ez aztán duplán igaz a hittel kapcsolatban. Aki elhiszi, hogy valami sikerülhet neki, annak sikerülni is fog. És igen, mindig ott lesznek a huhogók, hogy ez nem fog menni, meg ez így lehetetlen meg úgy lehetetlen, de hát a történelem számos példát mutat arra, hogy akik valami nagyot alkottak végül azokat elsőre mekkora őrültnek tartották, de aztán a kitartásuk meg az elszántságuk vállalkozásaikat mégis sikerrel koronázta.
Tehát a legfontosabb, hogy merjük elhinni, minden lehetséges, nincsenek akadályok, csak magunk állhatunk a saját boldogulásunk-boldogágunk útjába.
Mindenkinek bátor szép napot kívánok!
Számomra már az is érdekes, hogy hogy került ez a könyv a birtokomba. Még Goában egyik nap betértem a könyvesboltba, már említettem, hogy Indiában ez volt az egyik legkedvesebb hobbim, és a használt könyvek között ott volt ez a kis kék vastag könyv, mindössze néhány rupiért. Nem tudom megmagyarázni, de valahogy vonzott magához ez a kissé megviselt könyv, és amint kézbe vettem, tudtam hogy e nélkül nem mehetek tovább. Valahogy a borító gyűröttsége, meg az hogy az oldalak olyan könnyen pördültek benne, méltón egy már rendszeresen forgatott könyvhöz, mind mind azt jelezték nekem, hogy ezt már valaki más, vagy mások is érdeklődéssel falták. És hát az oly remek intuícióm ezúttal sem csalt meg, azóta is mindenkinek csak ajánlani tudom a könyvet, elképesztően érdekes. Én angolul olvasom, de biztos megjelent már magyarul is.
Az egész könyv tele van szinte hihetetlen parafenomén jelenségekkel meg mesébe illő történetekkel. De az egészben az a legviccesebb, hogy mindez valójában megtörtént. Nekem annyira hiteles az író modern stílusa meg elfogulatlan és egészen nyugatiasan kritikus elbeszélései, hogy még ha egyes részeket meghökkentőnek tartok is, egyszerűen próbálom magam minél inkább megnyitni, és elfogadni, hogy miért is ne, végülis így is eshetett.
Az a legcsodálatosabb az egészben, hogy a lapokról lerí Jogananda határtalan hite, ami gyerekkorától már annyi mindenben kisegítette. Most csak röviden leírnám itt az egyik történetet. Jogananda bátyja jóval idősebb volt fiatalabb testvérénél és mindig próbálta józan észre téríteni "vakbuzgó" öcsikéjét meg eltántorítani attól a jógi-szent ember életmódtól, amit Jogananda már zsenge kora óta maga elé célul tűzött ki. Amikor Jogananda 18 éves lett és érettségi után bejelentette hogy nem kíván ostoba időpocsékolásként továbbtanulni, bátyja nagyon cinikusan felvázolta előtte, hogy noha eddig szerencsésen megsegítette az élet, de mi lesz, ha majd egyszer a "láthatatlan tenyérbe" kell néznie kenyérért, vagy mi lesz, ha koldusbotra jut?
No erre meg Jogananda felhördült, hogy ő aztán sose jutna koldusbotra, mert hisz abban hogy az Isten gondoskodik az övéiről és így ő csak az Istentől akar függeni, nem pedig akárki járókelő jóakaratától. Tehát nagy szükségben sem koldulna, hiszen az az Istenbe vetett hitét kérdőjelezné meg. No erre meg a bátyja kitalált neki meg a hasonló korú siheder barátjának egy fogadást tesztelendő ezt a hatalmas isteni potenciált. A feladat abból állt, hogy Joganandának a barátjával együtt minden pénz nélkül meg kell járniuk Brindavant, ahol nem mulaszthatnak el egy rendes étkezést sem, nem koldulhatnak illetve nem fedhetik fel a fogadás jellegét senki előtt, meg kell nézniük a város nevezetességeit és éjjelre meg vissza kell érniük a családi házba Agrába. A bátyja finanszírozta az odaútjukat, de a többiről maguknak kellett gondoskodniuk. A fogadás tétje pedig az volt, hogy ha sikerül minden szabályt betartva éjjel előtt hazaérniük, akkor a bátyja lesz Jogananda első tanítványa. Ez nagy tét volt, hiszen a klasszikus indiai családban a legidősebb fiú rangja megkérdőjelezhetetlen volt.
No most a részleteket meghagyva a könyvet elolvasni kívánóknak, a hogyan helyett álljon itt csak bizonyságul annyi, hogy valóban csodálatos véletlenek (!?!) sorozataként, de Jogananda természetesen megnyerte a fogadást. A barátjával ellentétben, akit az út során végig kétségek gyötörtek, ő rendületlen és töretlen hittel vett minden akadályt és határtalan bizalommal. Végül pedig eredménnyel is járt.
Most mondhatjuk, hogy ez biztos csak mese, de amint a bevezetőben említettem, szerintem abszolút nem az. Sőt az egészet tulajdonképpen azért meséltem el, hogy a spirituális úton az egyik első fontos lépcső az kell, hogy legyen hogy az ember bízzon. Nem is csak Istenben, hanem leginkább magában. A mondás is azt tartja, "Segíts magadon, az Isten is megsegít". A korábbiakban is volt szó róla, hogy mennyire nagy átformáló ereje van a gondolatoknak, de ez aztán duplán igaz a hittel kapcsolatban. Aki elhiszi, hogy valami sikerülhet neki, annak sikerülni is fog. És igen, mindig ott lesznek a huhogók, hogy ez nem fog menni, meg ez így lehetetlen meg úgy lehetetlen, de hát a történelem számos példát mutat arra, hogy akik valami nagyot alkottak végül azokat elsőre mekkora őrültnek tartották, de aztán a kitartásuk meg az elszántságuk vállalkozásaikat mégis sikerrel koronázta.
Tehát a legfontosabb, hogy merjük elhinni, minden lehetséges, nincsenek akadályok, csak magunk állhatunk a saját boldogulásunk-boldogágunk útjába.
Mindenkinek bátor szép napot kívánok!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
