Gyerekkoromban utáltam a testnevelés órákat. Mindig csak
róttuk az iskolaköröket a kutyakakis utcán, vagy éppen focizni, röpizni vagy
jobb esetben kosarazni kellett. Emlékszem, a futástól mindig szúrt az oldalam,
úgy éreztem leszakad a combon, sőt olyan is volt, hogy úgy éreztem
megmerevedett és felmondta a szolgálatot minden izmom. De ha nem iskolakör
volt, hanem egyéb tornatermi kínzások, akkor meg még most is bennem van az az
érzés, ahogy felhevült, csatakos testtel és ziháló mellkassal beestem az
öltözőbe. Még órákkal utána is éreztem a torkomat, ahogy kiszáradt, meg néha be
is . Olyan volt belül az érzés, mintha túlságosan kiszárítottak volna.
De a feketeleves java mindig csak másnap jelentkezett: reggel
már ébredéskor éreztem, hogy fáj minden tagom és nincs kedvem megmozdulni sem.
Nem véletlen hát, hogy amint tudtam, felmentettem magam tesiből és utána évekre
jó messzire elkerültem a tornatermek izzadt műbőr szagát (hurekedtemh, mert ugye
emlékszünk még a medicinlabdára, meg a borzadalmas szekrényugrásra).
Nem tudom manapság milyen az iskolai testnevelés, de az
biztos, hogy velünk anno nem nagyon sikerült megszerettetni ezt a foglalkozást.
Érdekes hogy én 22 éves koromtól kezdtem megint mozogni.
Akkor a jógával kezdtem. Rögtön megtetszett, mert nem hajszoltak benne és
testem természetes hajlékonysága nagyon hamar visszaköszönhetett, hála a
törődésnek. És közben még jól is éreztem magam. Izomlázam sosem volt, inkább
mindig csak egy kellemes lebegős érzéssel távoztam a jógaóráról, kipihenten és
felfrissült aggyal.
Most jógatanárként különösen fontosnak tartom a légzéssel
összekoordinált mozgást. Már ebben a blogban is többször leírtam, hogy milyen
fontos szerepe van a légzésnek a pózok kivitelezésénél. Mert tulajdonképpen a
légzés, illetve még pontosabban a megfelelő pránaáramlás segíti elő a pózok
megvalósulását. Ha nincs a fókusz a légzésen gyakorlás közben, akkor nem is
igazán beszélhetünk jógáról.
Ellenben a légzésre való koncentrálás nem merül ki abban,
hogy a tanár diktálja, hogy „Belégzés, Kilégzés”. A külső instrukció mindig
csak egy iránymutatás maradhat, de neked kell arra figyelned, hogy ászanázás
közben hogyan is lélegzel.
A Más jógában egyszerűen annyit szoktam kérni, hogy figyeljünk
arra, hány légzésig tartjuk a pozíciót. Ez azt jelenti, hogy ha bármikor valaki
megkérdezné, akkor mindig tudd, hogy éppen hol tartottál. A személyes
tapasztalatom az, hogy ha a figyelmünket számolással folyamatosan a légzésen
tartjuk, akkor gyakorlatilag minden különösebb erőlködés nélkül a test egy
könnyed és elmélyült Ujjayi légzést fog felvenni. Valószínűleg könnyebb erre a
fajta légzésre gyakorlás közben egyszerűen ráérezni, mintsem azt mesterségesen
erőltetni.
Voltam már olyan jóga workshopon, ahol amint a gyakorlás
megkezdődött egy fura zúgást hallottam. Először azt gondoltam, valami légkavaró
berendezést kapcsoltak be, de aztán rá kellett jöjjek, hogy csak az „ujjayi
gépek” indultak be. Néhányan elképesztő hangerővel „tolták” ki a levegőt a
torkukon keresztül. Aztán láttam egy David Swenson you tube videót, ahol az
elismert ashtanga tanár ki is figurázta rendesen a toroklégzés bajnokait.
Magam ezt a fajta erőltetett légzést mindig fárasztónak
tartottam, ellenben a természetesen megtörténő ujjayival, ami nem fáraszt,
hanem inkább tölt és segít megőrizni a türelmet
Most, hogy Vinay-vel gyakorolok minden nap a fő fókuszt a
légzésre fordítom. Saját bőrömön tapasztalom, hogy valóban bizonyos pózokat
légzéssel meg tudok csinálni, de ha akár egy pillanatra is elvesztem a
figyelmemet, akkor a legegyszerűbb vinyasa kivitelezése is megterhelőbb lesz.
A minap nagyon megkínzott. A legrosszabb ászanáimat
gyakoroltuk: Utthita Trikonasana, Parshvakonasana, Parivritta Trikona,
Parivritta Parshvakona és Parsvottanasana. Ezek mind a kislabdadobással
vetekedő nem szeretem pózok nálam. Ugyanis nagyon lazák a térdeim és nehéz
magamat megtartanom, hogy ne csússzanak ki a lábaim alólam. Megvannak már a
sajátos kis védelmi mechanizmusaim, amikkel meg tudom oldani a dolgot, de ő
most olyan dolgokra kért, amikre eddig úgy gondoltam, hogy egyszerűen
anatómiailag alkalmatlan vagyok. Azt akarta, hogy tökéletesen csináljam meg az
ászanát. Csak nevettem, hogy hisz erre én képtelen vagyok. Ő meg elővette a
szigort, hogy ha nevetek, meg kijövök a pózból, akkor még tízszer megcsináljuk.
Végül minden erőmet összeszedve megtartottam a nekem
legnehezebb Parivritta Parshvakonasanat hátul összefont kezekkel és leszorított
sarkakkal, ahogy kérte 8 mély légzésig. „5, 6, …úristen nem bírom tovább, de
gyerünk hééééééét, és nyolccccc.” Megcsináltam. „There! This is what I wanted
to see.” „Ez az, ezt akartam látni”- ujjongott Vinay. Hát csak kihozta belőlem
az ászanát olyan formában, ahogy az a nagy könyvben meg van írva.
Két órán át csak ezekkel az ászanákkal szenvedtünk, csak
velem, és hihetetlen érzések kavarogtak a testemben. Nagyon elfáradtam és arra
gondoltam, hogy másnapra most biztos hogy lesz izomlázam. Eddig még sosem volt,
de most majd lesz.
De nem lett, minden tökéletesen laza volt másnap reggel. A
légzés, a könnyed és erőlködésmentes, türelmesen kivárt természetes ujjayi
könnyűvé tette a gyakorlást is. Valóban megtapasztaltam, hogy a Prána hozza
létre a pózt, még akkor is, ha abban a pillanatban a testem nem hitte el, hogy
mennyivel többre is képes.
A tanítványaimon is meg szoktam figyelni, hogy ha nem
figyelnek a légzésükre és a kis kellemetlenségeknek engedve elvesztik a
türelmüket, akkor előbb utóbb fel is fogják adni a gyakorlást. Összeesnek,
ledőlnek, nyűglődnek egy sort. De akárcsak az általános iskolai élményekből
kiindulva, magamon is megfigyeltem már, hogy ha nincs ott folyamatosan a
tudatom a légzésen, akkor kifáradok és tele leszek izomgörcsökkel. A ziháló
légzés felhevít, pláne ha szájon át kapkodjuk a levegőt, és ilyenkor az agy úgy
érzi elfáradtunk és ennek megfelelő hormonok kiválasztását rendeli el. Az
eredmény a letargia és az izmok láza és lázadása.
Jóga után nem lesz izomláz és fáradtság, legyen szó
akármilyen nehéz ászanasorról is, ha a gyakorlást megfelelő precizitással és a
légzésre való teljes odafigyeléssel végzed. A kifáradás és a torokszáradás
megelőzése végett mindig lélegezz csak és kizárólag az orron át. Ha megtartod a
légzésed egyenletes ütemét és ezáltal a türelmedet, akkor lassan és pontosan
fogod kivitelezni az ászanákat, és a kapkodásból eredő sérülések kockázatát is
a nullára csökkented.
Mindenkinek jó gyakorlást!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése