Felszálltam tegnap a villamosra. A tömött szerelvényben beljebb furakodtam, hogy legyen egy kis helyem. Ilyenkor nem nagyon szoktam látni, mert zavar egyszerre az a sok tekintet. De amint sikerült megkapaszkodnom a négyes ülés mellett, a figyelmemet rögtön magára vonzotta egy lány. Olyan gimnazista forma lehetett, ült az ablaknál a napfényben és szendergett. Szemei hosszú szempillái alatt pihentek, arca pedig bársony módjára kisimult. Gyönyörű volt, mint egy tündér. Finom és lágy jelenség, egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem. Nagyon bájos volt. Rögtön éreztem magamban az irigység csíráit kipattogzani. De lassan valahogy átalakult ez az érzés.
Az jutott hirtelen az eszembe, hogy miért van az, hogy másra nem is figyelek, a többi ember körülötte teljesen arctalan, mást meg se látok, csak őt. A szépség vonzó és hajlamosak vagyunk csak azt meglátni, aki nálunk szebb vagy okosabb vagy valamiben ügyesebb. Aztán bosszankodunk vagy panaszkodunk. Nem véletlen, hisz az egónk folyamatosan a veszélyeztetettség érzetét kelti bennünk, amint a valaki mással való összehasonlításban „vesztesnek” bizonyulunk. De most másként történt velem. Arra gondoltam, hogy ezt a szépséges lányt valószínűleg Isten jókedvében teremtette és gyönyörködött benne. Csodálta alkotását és örömét lelte művében. A Léleknek megint egy új formát adott, ami különösen jól sikerült. Én akár örülhetnék is ennek, nem? Ha ő is örült? Ráadásul maga a sokszínűség is csodálatra méltó, vagy ahogy a latin mondja Varietas delectat, a változatosság gyönyörködtet.
Elkezdtem ezzel az új gondolattal körbe pillantgatni. Tudatosan megfigyeltem a többi embert. És megint ráébredtem, mennyire jó, ha képes vagyok rácsodálkozni a sokszínűségre. A Samkhya filozófia szerint mind ugyanabból az egy közös nagy lélekből a Purushából vagyunk. Ebben áll a jóga lényege is, hogy visszavezet bennünket ehhez az egységhez. A jóga elvezet minket a felismeréshez, hogy minden egy. De a lélek, amint leszületik és a természet erői, a Prakriti, a gúnák és az őselemek hatalmukba kerítik, számos változatos fizikai megtestesülést ölthet. Egyik sem jobb mint a másik, csak egy újabb eszköz a tapasztalásra. Ezért hívják így a leszületett lelket, hogy Rashi Purusha vagy Karma Purusha (Karma= cselekvés), mert a cselekvésen, a tapasztaláson keresztül mindannyian esélyt kapunk arra, hogy felfedezzük a világ és a lélek törvényszerűségeit, és azokat megtapasztalva felismerjük lényünk valós egységét a Purushával.
Körbenéztem. Mennyi féle az ember, vagyis mennyi formát ölt ez a Rashi Purusha. Volt ott szemüveges, szikár, magas, nyakkendős férfi, középkorú, szerény küllemű, rövid hajú nő, kövér, bajuszos, szuszogó mackó, rózsás arcú tinilányok, idősebb, flinc-flancos asszonyság, no meg kontrasztnak a hajléktalanok. És mindben ugyanaz a Lélek szunnyad. Kicsi beleéltem magam, hogy lehetnék ez is meg az is, és aztán csak jóízűen meghemperegtem a saját porhüvelyemben.
Lassan leszálltam a villamosról és ahogy kiléptem a fénybe és éreztem a nap sugarait az arcomon, valahogy a lelkem is örvendezni kezdett. Furcsa, gyermeki boldogság öntött el. Eszembe jutott Eckhart Tolle, aki egy padon ülve csak csodálta éveken át a forma ezen táncát. Azt hiszem most egy kicsit sikerült megértenem.
Mindenkinek jó bambulászást :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése