A szívcsakra és a spirituális út kezdete

A jógaóráimon a savászana mindig az a különös pillanat, amikor igyekszem végre teljesen magam én is elengedni és megengedni, hogy totálisan a felsőbb, isteni sugallatok átáramolhassanak rajtam. Itt már nincs semmilyen terv a fejemben, hogy mit is akartam csinálni azon az órán, csak egy törekvés mozgat, hogy minél inkább meditatív állapotba kerülhessek és rajtam keresztül valami bölcsesség fogalmazódhasson meg a résztvevők számára. A lényeg, hogy személyes elmélyülésemmel járuljak hozzá a terem pozitív energiáihoz és megtörténhessen az aznapi csoda.

És a csoda eddig soha nem is maradt el. Mindig magam is meglepődök, hogy mekkora kreativitással sikerül relaxációt indukálni. Mindig mást mondok, és mindig abban a pillanatban jön valami érdekes gondolat, hogy "kisegítsen tökéletes felkészületlenségemben". A múltkor végigvezettem a csoportot néhány testrészen és aztán csak elérkeztünk a szívhez. Egyszerre megindult bennem az áramlás és már jött is a gondolat, "Beszélj nekik az önszeretetről". Megkértem a diákjaimat, hogy figyeljenek a szívdobbanásaikra, majd érezzék meg a szeretet szétáradását testük minden részébe. Aztán mintha már nem is én mondtam volna hangzott: "Csak szeresd magad egy picit."

Különös volt, hogy hazafele a villamoson Caroline Myss, A lélek anatómiája című könyvét olvasgatva pont egy olyan részhez értem, ahol az Anahata, vagyis a szívcsakráról beszél, és hogy mennyire fontos, hogy az ember megtanulja önmagát szeretni. Ez minden spirituális fejlődés első lépcsője. Csak ha megtanultuk magunkat szeretni és elfogadni, csakis akkor tudunk a szeretet forrásává válni mások irányába is. Ez viszont elég nehéz, mivel senki sem született az önszeretet képességével. Ellenben önmagunk nem elfogadása és érzelmi szempontból történő elhanyagolása mérgeket termel saját testünkben és lelkünkben és mérgezi valamennyi embertársunkkal folytatott kapcsolatunkat is. Természetes igényünk van a szeretetre és együttérzésre, a békességre és harmóniára, és ha ezek hiányoznak akkor fizikai egészségünk is megromlik. Hm, érdekes gondolatok, és mennyire egy jógaórára valók.

Hiszen sokan alapvetően egészségmegőrző szempontból jönnek, és nagyon fontos őket már egy kezdő szinten megismertetni a jóga alapvető igazságával, hogy testünk, lelkünk és szellemünk egymásra kölcsönös kihatással van. A jóga szerint az egészséges elme egészséges testhez vezet és fordítva. Ha először a testünket kezdjük megedzeni és erőssé, koncentrálttá tenni, ezzel együtt automatikusan nőni fog a mentális erősségünk is. A jógagyakorlatok nagyon erősítik és fokozzák a koncentrációt is. Az pedig józan paraszti ésszel is megérthető, hogy a testünket is szeretettel kell gyakorlatoztatni, ellenkező esetben az önpusztítás felé megyünk. A jógaórán ezért is alapvető szempont, hogy minden nyújtást gyengéden, szeretettel kell végezni. Természetesen nem önbabusgatásról van szó, hanem ésszerű határokon belüli óvatosságról. Az igyekezet legyen ott, de egyszerre tiszteld és szeresd is önmagad, e kettősség egyensúlyában cselekedj.

Ez a hozzáállás viszont nem feltétlenül evidens a mai, elvárásokkal terhelt világunkban. A legtöbb esetben nem tehetjük maradéktalanul azt, ami jó nekünk, mindig figyelemmel kell lennünk valaki másra, a cég érdekeire, a kollégákra, az iskolatársakra, a családra. Ez bizonyos szintig helyes is, de én úgy érzem, hogy az igazi önszeretetet nem sokan értik. Itt nem arról van szó, hogy ha nagyon lehangolt vagyok akkor eszek egy jót, vagy nőként kiélem a shoppingolási hajlamomat, hogy felvidítsam kicsit magamat. Nem a pótcselekvésről van szó vagy az önzésről, gátlástalanságról és a mások érdekeinek figyelmen kívül hagyásáról. Arról van szó, hogy kész vagyok kimondani, elfogadom és szeretem önmagam. Még akkor is ha a jelen pillanatban éppen senki nem tart szeretetre méltónak. Emberként a születésem által jogot szereztem arra, hogy az életben boldog, egészséges és kiegyensúlyozott legyek. Ezt sosem szabad elfelejtenünk, hiszen ha hagyjuk magunkat kibillenteni ebből az egyetemes igazságból, akkor annak meglesznek a lelki és fizikai következményei.

Éppen ezért a következő jógaórára már külön a szívre és a mellkasra koncentráló gyakorlatokkal készültem, hogy először fizikailag segítsem felszabadítani növendékeimet. Sok mellkasnyitást és hátrahajlást csináltunk, többek között anahatasanát, setu bandhasanát, meg kobrát, urdhva mukha svanasanát, purvottanasanát és csúcspozícióként Chakrasanát, vagyis kerék pózt (jé de vicces, csakra, anahata csakra, csakrászana). Ez az ászana egy erőteljes mellkasnyitást jelent és fizikai hatásai mellett úgy tartják számon, hogy a negatív érzelmek, különösen a félelem elengedését is elősegíti. Amikor hátrahajlásról van szó, akkor mindig a félelmekkel való szembenézés is megtörténik, ráadásul az erőteljes mellkasnyitás és a fokozott légzés segíti az emóciók elengedését: a természetes sóhajtást. A másik kedvenc pózom pedig az anahatasana ahol szinte "ki lehet önteni" a szív minden fájdalmát, a mellkas a föld felé csüng, a hát szépen megnyúlik és a szív ebben az inverz helyzetben egy kicsit megpihenhet.


A savászana megint csodálatos volt az óra végén. Most azt súgta a nagyon bölcs hang, hogy "Bordakosarad és mellkasod egy templom, a lélek temploma", és ezután hagyta hogy a pihenők csak erre a gondolatra koncentráljanak. Én meg közben pár perc múlva meglestem őket, ahogy ott szépen feküdtek a kis narancsos pirosas hangulatvilágítás fényében és úgy éreztem, hogy a szeretet energiái teljesen betöltik a teret és a jelenlévőket.