Sokszor kérdezik a tanítványok, hogy mi a végső helyzete egy ászanának? Meddig lehet még fokozni a pózt? A kígyóember jógasztereotípiák kavalkádjában nem véletlen, ha sokan beleesünk abba, hogy azt gondoljuk, minél nyakatekertebb egy póz, annál értékesebb, és annál figyelemre méltóbb a gyakorlója. Ott vannak a másik végén meg azok, akik azt hangoztatják, hogy egyszerű ászanákkal is köszönik szépen jól elvannak, mert a lényeg a belső egyensúly és a lelkiállapot. Igen, a legfontosabb a belső egyensúly és a jóga lényege az lenne, hogy elérjük ezt a meditatív állapotokhoz vezető belső csendet már az ászanák gyakorlása során, és a gyakorlás végén természetes szükségletként folytassuk a napi programunkat meditációval.
Ugyanakkor szerintem nem szabad megelégednünk az egyszerű ászanával sem abban az értelemben, hogy nem szabad ellustulnunk, nem szabad beletörődnünk a jelenlegi határainkba, hanem adni kell egy esélyt arra, hogy a test megmutassa mikre képes, hogy csodálatos megnyílásain és lazulásán keresztül megérezhessünk olyan fizikai állapotokat, ahol végre megtörténik az energetikailag akadálymentes áramlás. Tehát az ászanázás egy állandó folyamat kell legyen, ahol ugyan szeretettel bánva önmagunkkal, de mégis van bennünk egy folyamatos törekvés a még tökéletesebb kivitelezésre. Ez a törekvés ellenben nem feltétlenül jelent külsőleg is bonyolultabb pózokat, mivel a megnyílás megtörténhet kevésbé látványos módon is.
Csak hogy érthetőbb legyen, mondok egy példát: Paschimottanasana. Első megközelítésben az ember annyit fog fel belőle, hogy ülök a talajon és előrehajtom a fejem a lábamhoz. Aztán ha van egy jó tanára, akkor lassan megérti, hogy nem a láb elérésén van a hangsúly, hanem először a medence és a csípő nyitásán. Ugyanis ha a medence nagyon feszes, vagy hátrabillen főleg azért is mert a hátsó combizmok nagyon merevek, akkor csak görbe háttal fogunk tudni előre hajolni, ami csak fokozza a gönyeségünket. Ez viszont nem lehet az ászana célja, hiszen az az energiaáramlást fokozni szeretné, azt pedig görbe gerinccel képtelenség. Jó, akkor próbáljuk tovább egyenes háttal, még ha először csak kb. 5 centire fogunk tudni így közelebb hajolni a térdhez. Majd szépen eljön a nap, hogy a hátunkat egyenesen tartva az állunkat is kényelmesen lefektetjük a lábszárhoz, és nincs feszültség sem a hátunkban, sem a combunkban és közben még a medence is kioldódott. Megérkeztünk. Vagy mégsem? Mert ekkor kezdhetjük el igazán megérezni a meginduló energiaáramlásokat. És élvezni azt, egyre tovább tartva a pózt. Majd, ha már akár pl. 3 percig is zavartalanul tudjuk tartani a helyzetet, akkor egyre inkább el is fogunk feledkezni a testről és csak hagyjuk hogy töltődjön. Sőt lassan az idő múlása is eltompul az érzékelésünkben.
És még persze itt sem áll meg a dolog, mert ha már évek óta így gyakorolsz, akkor talán abban az áldásban is részed lesz, hogy egyszerűen az ászana csak önmagától kibontja magát. Szavak nélkül is úgy érzed, hogy Aha, most valamit megértettél abból, hogy mi is az hogy Paschimottanasana. És akkor még mindig nincs vége, mert évről-évre gyakorolva egyre több bölcsességgel és tapasztalattal, egyre inkább meghaladva öregedő tagjaid becsülhető képességeit, még több apró finomság tárul fel előtted. Ettől nagyok a mesterek. Ettől az állandó progresszív fejlődéstől. Hogy az ászanát egy élő dolognak tekintik, a prána folyamatos művének, amely amíg él, mozog és változik. Csak a halott test nem mutatja már az átalakulás jeleit. A végső helyzet a hullapóz, mint a shavasana a jógaóra végén. Szép ez a jelkép, mert tulajdonképpen minden egyes befejező relaxáció egy memento mori, egy emlékeztetés a múlandóságra.
Használj ki tehát minden egyes lélegzetet a fejlődésre. Keresd folyamatosan a határaidat. Fogadd el a tested állapotát az adott pillanatban, és légy hálás az elért eredményért, de sose tekintsd azt a „végső helyzetnek”. Hány számolás, hány lélegzet? Sokszor ezen keresztül méred az ászanát. Acharya Venkatesh (Mysore) azt mondaná:„Tudod, hogy nem fogsz belehalni, tartsd hát még egy lélegzéssel tovább, mint gondolnád”. Hát ez lehet hogy néha drasztikusnak tűnik, viszont olykor kell ez a hozzáállás ahhoz, hogy megtörténjen az áttörés. „Nem bírom tovább”, mondod magadban, no akkor vállalj be még két légzést és figyeld mi történik. Majd kis idő múlva próbáld még kettővel tovább tartani. Olyan lesz mint a futásban a holtpont. Lehet hogy nem egyből fog megtörténni, de mindenképpen biztos lehetsz benne, hogy eljön az átalakulás.
Ne a külső formát keresd, hanem engedd meg hogy az ászana egyszerűen kibontsa magát. Úgy mint ahogy ezt velem tette a paschimottanasana.
Utolsó gondolatnak csak annyit, hogy találkoztam már középkorú jógaoktatóval, aki arra panaszkodott, hogy sosem tudott igazán nagyot alkotni az ászanák terén. Benne volt a keserűség és a lemondás. Ne hagyd, hogy veled ez történjen, mert mindig lehet tanulni és fejlődni. Ha a remegős nyakú belga királynő nyolcvanegynéhány évesen képes volt Iyengar keze alatt megtanulni a fejenállást, akkor nekünk nincs kifogás. Hajrá! Engedd, hogy a tested kihozza belőled a legjobbat és használd azt a tapasztalás eszközeként.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése